A község története
A vidék már a honfoglalás előtt is lakott terület volt. 1961 őszén a Dicsehát dűlő egy részén kerültek felszínre azok a tárgyi emlékek, urnák, tálkák, kőbalták, obszidián szilánkok, amelyek a Nemzeti Múzeumba kerültek. Ezek a leletek azt igazolják, hogy ott a paleolit és a neolit korban emberek éltek. Az előkerült bronz kincslelet eredete pedig a Kr. e. 1500 körüli időre (késő bronzkor) tehető. Tiszaladányban vandál telepet is találtak.
A Taktaközt – a környékbeli tájak közül – az elsők között népesítette be a honfoglaló magyarság, feltehetőleg azért, mert az ártéri síkság bonyolult vízhálózata védelmet nyújtott az esetleges támadásokkal szemben. Az is a megtelepedést segítette elő, hogy az ártéri szintben lévő homokos gátak biztosították az állandó szálláshelyek létrehozását.
Az első írásos történelmi kútforrás, amelyben a községről olvashatunk, Anonymus, III. Béla király jegyzőjének a Gesta Hungarorum című krónikája. Ebben Pais Dezső fordításában a következők találhatók:
„…Ezek – Tas, Szabolcs, Tétény – midőn Árpád vezér elengedte őket, nem kicsiny sereggel neki indultak és a Tiszát úgy úsztatták át a „ládi révnél”, hogy semmiféle ellenség nem szállt velük szembe…”
A latin szövegben a krónikás Ladnak, Ladeonak említi a települést, a ládi rév pedig a Tokaj alatti Tiszaladány. A nyelvészek szerint a község elnevezése a Ladislau személynévből származik, előbb rövidüléssel a Lad, majd toldalékkal lett Ladány.
Tiszaladány a Hunyadiak alatt lett a közeli tokaji vár tartozéka. Talán éppen akkor, amikor Mátyás király 1469-ben Tokajt Szapolyai Imrének ajándékozta. A Rákóczi szabadságharc bukásáig a várbirtok része volt, majd 1711 után a község kincstári, vagyis kamarai birtok lett. Erről egy 1720-ból való feljegyzésből tudunk, ami arról ír, hogy egész Szabolcs vármegyében csak Ladány, Tímár és Rakamaz került a kamarához. Feltételezhető, hogy a három község azért jutott erre a sorsra, mert lakosai közül nagyobb számban vettek részt a Rákóczi szabadságharcban. A kincstári birtokot bérlők használták, akik a haszon növelése érdekében az előírtnál több adót szedtek.
Az 1753. évi feljegyzésből megtudjuk az alábbiakat:
„…A község 120 forintot tartozik évente befizetni a tokaji földesúri pénztárba. A halászatért ugyanoda 15 forintot.
A tizedet a tokaji magtárba kell beszállítani. Évente 12 napot tartoznak szolgálni a tokaji uradalmi tisztek rendelkezése szerint…”
A természet és az ember elválaszthatatlanul élt együtt még ezen a tájon. A lakosság száma és a föld eltartó-képessége a legprimitívebb gazdálkodás mellett is összhangban volt.
1848-ban Tiszaladány jobbágyai is felszabadultak. A szabadságharc utáni megtorlás elkerülte a községet, amely a hagyományok szerint fehér zászlóval fogadta a közelben táborozó cári csapatokat, így azok megkímélték a lakosságot és a falut.
A jobbágyfelszabadítás után egy erős kisparaszti társadalom alakult ki, gazdag parasztok és földtelenek nélkül. Az 1910-esévek elején a ladányi földek nagy részének a gróf Szirmay és Pálffy családok, valamint Reviczky József földbirtokos volt a tulajdonosa.
A lakosság jelentős része az ő földjeikre és a tokaji szőlőhegyre járt napszámba. A Hegyaljai piac kedvező lehetőségei megóvták a ladányi közösséget a felbomlástól, a társadalmi rétegződés alig haladt előre a Horthy-rendszer két és fél évtizede alatt. Igaz, az évszázadokon keresztül hangoztatott „kálvinista nyakasság” (az össznépesség 98,5%-a református 1816-ban) sem tűrte a cseléd sorsát, napszámba ment a falu népe, cselédnek nem.
Darvas József így jellemzi ezt a sajátosságot:
„…itt egy szabad szellemű, bátor, mindig ellenzéki, s a gátak közül újra, meg újra kitörni kész kisparaszti közösség alakult ki…. Maga alakította, formálta a saját benső törvényeit, s ahogy tudott, védekezett a parasztságot nyomorító külső írott vagy íratlan törvények ellen…”
A XX. Század elején a községben már jelentős zöldségtermelés alakult ki. Ellátták a környéket káposztával, petrezselyemmel, sárgarépával és egyes gyümölcsféleségekkel. Igen élénk paraszti árucsere bontakozott ki a Tisza két partja mentén elterülő falvak között. A ladányiak elsősorban Tokaj, Tarcal és Tiszaeszlár piacaira szállítottak, de gyakran eljutottak Szerencs, Bodrogkeresztúr, sőt, Szikszó vásáraira is. Jelentős háziipari tevékenység bontakozott ki. A fűzfavesszőkből font termékeiket – kosarakat, kasokat, széküléseket stb. – a távolabbi városokba szekerekkel szállították, így pl.: Erdőbényére, Olaszliszkára, Encsre, de vásároltak Balmazújvárosban is. A község a hegyaljai zsidóság ellátásában is részt vett. (pl.: baromfi és hízott liba szállításával) a friss tej és tejtermékek is kelendőek voltak.
Tehát Tiszaladány elkezdett átállni a belterjes gazdálkodásra, amikor a népi írók a 30-as évek végén pedzegetni kezdték a „Kert-Magyarország” eszményét. A községben a belterjes gazdálkodásban 1939 után történt komoly előrelépés. Ekkor jelent meg a faluban Somogyi Imre, a „Kert-Magyarország Vándorapostola”.
Somogyi Imre egyszemélyben volt kubikus, szobrász és író. Az keltette fel a figyelmét Ladány iránt, hogy a 30-as években együtt dolgozott a budapesti Gundel étteremben a faluból való Jenei Bélával és Győri Elek naiv festővel. Ők mindketten sokat meséltek a faluról, a ladányi emlékekről, így Somogyi rászánta magát a hosszú útra, hogy személyesen is megismerhesse a ladányiakat.
Az első látogatásáról a következőket írja a Kertmagyarország felé című művében:
„…1939 nyarán jutottam el a Szabolcs megyei Tiszaladányba, sajnos akkor is csak kerékpáron. Ott csináltuk ugyanis a legelső országos hasura-gazdálkodási és elraktározási kísérletet… …megszerkesztettünk egy olyan hasura-szövő állványt, amelyiken még 6-8 éves gyermekek is kényelmesen meg tudnak szőni naponta 80-100 folyóméter hasurát 2 ½ méter szélességben…”
Somogyi rajzai alapján Murvai Elek helybeli asztalos elkészítette a hasura-szövő állványt. A hasura török eredetű szó és takarót jelent. A ladányiak 1939-ben nádból szőtték a hasurát, amellyel a melegágyakat védték a fagytól. Az eredményről Somogyi említést tesz könyvében
„…Tiszaladányban majdnem az egész falu gazdálkodik hasurával. M. Csikai Miklós, M. Csikai László, Jenei László és még többen… egész november derekáig kint hagyták a hasurát a vetemény fölött… még november 15-én friss zöldpaprikát és zöldbabot szedtek…”
A falut tehát Somogyi Imre „fedezte fel” és ő hívta le azután a fiatal Darvas Józsefet Ladányba, aki így számolt be a Kis Újság hasábjain a ladányi látogatásról:
„Mikor megérkeztem, olyan ünnepélyességgel fogadtak, akár egy minisztert… Tudom: nem az én személyemnek szólt ez a tisztességadás, hiszen… azt sem tudták, hogy ki vagyok – hanem Somogyi Imrének, akit… nagyon megszerettek…”
Somogyi Imre pedig így emlékezik vissza erre a találkozóra:
„…Karácsony után látogatta meg a falut Darvas József, akit… a hosszú magyar falun keresztül ősi magyar nótaszóval kísértek… egyik nótájuk annyira megtetszett Darvasnak, hogy… egyik könyvében le is írta:
Mikor Isten a világot teremtette,
Legelőször a szegényt teremtette,
Ha a szegény nem vóna,
A jó gazda imádkozni se tunna.”
1940-ben pünkösdkor már egész írói tábor szállt szekérre, hogy megnézzék testközelből is ezt a jövőnek élő és munkálkodó faluközösséget. Móricz Zsigmonddal az élen itt volt ismét az apostoli munkát végző Somogyi Imre, Veres Péter, aki Balmazújvárosból jött kerékpárral, Szabó Pál, Sinka István, Kovács Imre, s velük Darvas József.
A népi írók májusi vasárnapon érkeztek, éppen akkor, amikor a német hadigépészet megindult Nyugat-Európa ellen. A kis ladányi olvasóteremben, az iskolában arról beszélgettek az összegyűltek – írók és parasztok – hogyan kerülhet ki Magyarország ebből a szörnyű helyzetből, a háborúból. Az írók előadásokat tartottak időszerű kérdésekről, Móricz Zsigmond pedig az egyik novelláját olvasta fel. Másnap megnézték a kertészeket, az új találmányt, a hasurát.
Ezután a falugyűlés résztvevői elzarándokoltak a helyi temetőbe, hogy megkoszorúzzák az innen elszármazott és ide visszatért őstehetség, parasztfestő, a „magyar Brueghel”, Győri Elek sírját. Felhangzott a 90. zsoltár, „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”, ahogyan Darvas regényének kezdő fejezetében.
„…Csönd van. De most egyszerre, hirtelen felvágódik az ősi zsoltár:
Tebenned bíztunk eleitől fogva…..
Mindenkit ismerek itt, név szerint is tán… majdnem egy esztendőt töltöttem a faluban.”
Darvas: Részeg eső
Talán a reménybeli temető modellje a tiszaladányi sírkert, s a zsoltáréneklő parasztférfi-kórus is. Ugyanaz, mint a regényben.
Tiszaladány község lakói ma is ápolják azt az örökséget és szellemi indíttatást, amelyet az író-olvasó találkozások jelentettek számukra. Utcák, terek őrzik Móricz Zsigmond, Somogyi Imre nevét; az általános iskola1976-ban felvette a Darvas József nevet. Az író testvérbátyja, Darvas Mihály személyesen járt az iskolában. A Művelődési Házat a falu szülöttjéről, Győri Elekről nevezték el.
Könyvek, visszaemlékezések, versek láttak napvilágot ezen időszakról (M. Csikai Miklós).
1972 augusztusában került sor az első Tokaji Írótábor megnyitójára az 1940-es és 1942-es író-paraszt találkozók irodalmi örökségeként, amelyet azóta is évről-évre megrendeznek. Az iskolai irodalmi színpad szereplésével a község megemlékezett 1997-ben a Magyar Kultúra Napján Veres Péter születésének100 évfordulójáról. Hasonló összejövetelre került sor 1999. január 22-én Darvas József halálának 25. évfordulóján a Győri Elek Művelődési Házban.
Hegyi Imre „bátyánk”, aki tiszteletbeli ladányinak vallja magát két megemlékezésen is képviselte a községünket és szólt a ladányiak nevében is: 1997 nyarán a Kerepesi úti temetőben Somogyi Imre halálának 50. évfordulóján és 1998. december 3-án ugyancsak a Kerepesi úti temetőben Darvas József halálának 25. évfordulóján.